mount-everest-klein-david

Jobb ember, amikor lejön a hegyről

De miért kell ehhez 8000 méterre felmenni?!  Nem kell. – Klein Dávid mégis ezt teszi…


Kisgyerekként sokáig a könyvekben él, nem igazán a külvilágban, sokat kirándul, de azt hiszi, a valóság olyan, amilyennek a könyvek írják. 12 évesen ásványokat gyűjt, majd nővére sziklamászó barátjának köszönhetően a „kötél végére kerül”. Rájön, hogy a mászásban minden megvan, amit szeret: a természet, a bajtársiasság, a fizikai erőfeszítés, a kaland. Még nincs14 éves, amikor elmegy egy alapfokú sziklamászó tanfolyamra. Innentől kezdve már azokat a kalandokat éli meg, amikről a könyvekben olvas. 21-22 éves, a Magas-Tátrában Mezei Lászlóval egy papírszalvétára firkálva megálmodja élete első magashegyi expedíciós útját. 23 évesen a cél: Tiricsmir, Észak-nyugat Pakisztán, 7708 m. Többször nekivág a Mount Everestnek, szerelmesen szereti ezt a hegyet, de idén, 2014 tavaszán ismét visszafordul. Már csak 150 méter hiányzik a csúcsig…

 

Összegyűjtöttem személyiségjegyeket, amelyek szerintem a magashegyi mászóknál alapfeltételek: fegyelmezett, kitartó, és amit rólad olvastam, és most, pár perces beszélgetés után is ez a benyomásom: egészséges veszélyérzete van, ami nem félelem. És szerintem te nem félsz a bizonytalanságtól sem.

Szeretem a bizonytalanságot, szerintem alapvetően az élet ilyen. Felnőni a bizonytalansághoz, valami misztikus élmény számomra..

Tisztában vagy a lelki, fizikai határaiddal. És ugye bízol is magadban? És másokban?

Bízom az emberekben és kíváncsi vagyok rájuk. Ez, azt hiszem sokat fejlődött, finomodott az évek alatt. A hegymászás egy önző elfoglaltság, azért csinálom, mert én szeretnék magasztos élményeket átélni, és én szeretnék megtudni magamról bizonyos dolgokat.

De miért kell ehhez 8000 méterre felmenni?

klein-david-mount-everestNem kell, de lehet.

A társadalom úgy épül fel, úgy működik, hogy közben mi emberek egymással súrlódunk, csiszolódunk, a másikkal, a másikhoz. Úgy érzem, hogy te meg egyedül csiszolódsz, magaddal.

Magammal is, másokkal is… Az évek során az biztosan változott, hogy magammal jobban kibékültem, bár még mindig látok negatív tulajdonságokat, megnyilvánulásokat. Ezekkel is megbékéltem. Ettől könnyebb javítani rajtuk, és ha mégsem sikerül, akkor majd legközelebb!

Mi segített ebben? Korral jár vagy a hegyekkel?

Talán inkább a hegyekkel. De sok hegy kellett hozzá, tehát a kor is benne van. A mai napig agresszív környezetvédő, anarchista, feminista vagyok, de ma már nem spriccelem le a szőrmebundás néniket művérrel, hanem inkább beszélgetek velük.

Ne mondd, hogy megtetted! Neee!

No comment…. Szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akikkel nem értek egyet. Mert mi mást csinálnánk? Kevés a lehetőség: vagy megütjük egymást, vagy elszaladunk egymás elől, vagy beszélünk. Nem mondom, hogy az első kettőnek soha nincs létjogosultsága, de ha már, akkor én a harmadikat gyakorolnám leginkább. Amikor az első expedíciómon voltam, nagyon mellbevágott, hogy milyen érzelmek járnak át: amikor szerettem a csapattársaimat, akkor hulla szerelmes voltam beléjük, amikor utáltam őket, akkor el tudtam volna vágni a torkukat.

Vezettek az érzelmeid?

Felerősödnek az érzések, amikor 3-4 hónapon keresztül össze vagy zárva emberekkel, és maga a közeg is nagyon intenzív, nagyon veszélyes. De az évek alatt megtanultam, hogy lehet megélni, átélni, kezelni ezt a felfokozott állapotot.

Vagyis: miközben érzed, tudatosan tompítod is, hogy ne uraljanak?

Néha tompítom, néha hagyom, hogy sodorjon. Kialakítunk egy olyan együttműködést, amely alapvetően egy jó partneri kapcsolatra épül. Jól kell, tudunk együtt mászni, de nem kell, hogy a mászó társammal menjünk el, mondjuk sörözni itthon. Ha a jó partneri együttműködésen túl sikerül igazi barátságot is kialakítanunk, az a hab a tortán.

 

Nem akarunk vezetni, de minket se vezessenek!   

 

Felmerül az irigység a magashegyi mászók között: ki hányszor, hány db nyolcezrest mászott már meg?

Talán az elején. De ez egy nagyon veszélyes „lelki terep”. Tényleg fontos, hogy saját magadért, az átélt élmény kedvéért mássz. Ha mondjuk indulás előtt kiderül, hogy nem az Everest a legmagasabb hegycsúcs, csak a harmadik, és mondjuk már 6 magyar hegymászó megmászta palack nélkül, ahogy én minidig mászom, a kérdés az, hogy akkor én ugyanúgy el akarok-e menni. Ha a válaszom nem, akkor nem indulhatok el.

Az előbb felsoroltam néhány tulajdonságot, amikkel a mászóknak szerintem rendelkezniük kell. Mit hagytam ki?

klein-david-csomolungmaNagyon fontos, hogy álmodozók legyünk. Ez egy romantikus elfoglaltság, nyilván nem a tingli-tangli fajta. Az igazán romantikus dolgok veszélyesek, arra mutatnak rá, hogy az élet alapvetően egy lelki élmény. És tele van veszélyekkel. Ilyen valóságos romantika számomra: a szerelem, a költészet, a hegymászás, az autóstop. Némelyik fizikailag, más meg lelkileg veszélyes. Lerombol vagy felemel. Ugyanez a nagy hatásfok jellemzi a magashegyi mászást is. Látszólag praktikus, fizikai síkon játszódik. De ez csak a felszín. Lényegét tekintve a mászás nem praktikus, hanem romantikus. Azokra a csúcsokra például, ahová mi fel szoktunk mászni, például itt, Európában, sok esetben hegyi ösvényeken is el lehet jutni, mi meg a sziklafalon próbálunk felmenni. Látszólag semmi értelme nincs, mégis olyan sok mindent megtanulunk közben magunkról, egymásról.

Mondhatjuk azt, hogy jobb ember vagy, amikor lejössz egy hegyről?

Ez olyan nagy szó, hogy jobb ember…, de szerintem igen. Nagyon sokat kaptam a hegymászástól. Empatikusabb vagyok és sarkosabban, egyértelműbben is fogalmazok, amikor lejövök a hegyről. Nincsenek mellébeszélések. Őszintébb vagyok magammal, a környezetemmel, és könnyebb odafigyelnem másokra is. Személyiség tesztet csináltunk hegymászókkal, és ez alapján kiderült, hogy nem szeretjük, ha irányítanak bennünket, ugyanakkor mi sem szeretünk másokat irányítani.

Ti nem vagytok jó vezetők?

Mi? Nem tudom. Én nem akarok vezetni, és azt sem akarom, hogy engem vezessenek. Szabadságszerető – ez is a személyiségjegyek között van. Az sem árt, ha a hegymászó egy őszinte ember, hiszen a hegymászás egy veszélyes, életveszélyes elfoglaltság. Nem lehet a valótlant állítani vagy túlozni. Végül: nagyon motiváltnak kell lenned. Hajlandónak lenni messze kilépni a komfortzónádból.

Ha neked ez olyan természetes, akkor hol vannak a te határaid?

Vannak. Bőven. Átfogalmaznám ezt a kérdést: ha látja az ember, hogy bármit megtehet, akkor következik az igazán nagy kihívás: mi az, amit ténylegesen meg kell tennie? Mi az, aminek számomra értelme van? Most például próbálok eltávolodni önző tevékenységeimtől és olyasmiket csinálni, ami nem nekem jó, hanem másoknak. A napokban részt vettem egy polgári engedetlenségi akcióban, amikor ki akartak lakoltatni egy sokgyermekes családot.

Tehát most ilyen segítő évek állnak előtted? Idén nem sikerült, kb 150 méter hiányzott, hogy felérj a Csomolungmára.

Mászni is fogok, de pár évig nem az Everesten.

 

Az egyik fent a magasban, a másik lent a mélyben – csak itt középen nehéz  

 

Azt mondtad egyszer, hogy eredményesebb lennél, ha többet kockáztatnál, de te nem így akarsz eredményes lenni. Óvatos vagy.

Számomra a mászás nem azért szép, mert veszély fűszerezi. A különböző kultúra, a hegyi emberek, az alaptábor hangulata mind hozzájárul ennek a varázsához.

Érzel fent magányt?

Nagyon erős egyedüllétet igen, de ez nem rossz, nincs benne hiány. Tiszta, üres, egyedüli.

Min gondolkozol 7000 méter felett?

Az oxigénhiány miatt a kognitív funkciók erősen beszűkültek, minden lelassul és minden légtelen. Lelassul az emésztés, étvágyam sincs, a szervezet nem tudja felfűteni magát, fázom, beszűkül a látóterem, mert a szemem sem kap elég oxigént, egyszerű, suta gondolataim vannak. Ott már nem követelmény, hogy kétjegyű számokat össze tudjak adni. De nagyon is tudatában vagyok valami fantasztikus dolgot élek át, a létezés határmezsgyéjén vagyok. Amit ott átélsz, abból lehozol valamit magaddal.

Na és mit?

Amiről korábban beszélgettünk: kevesebb a hülyeség, jobban figyelek másokra, őszintébb vagyok.

Mi az, ami az elmúlt néhány év hatására, amikor is sűrűn látogattad a nyolcezreseket, nagyon megváltozott benned?

Szelídebb lettem, de határozottabb is.

Huhh, de örülök, hogy nekem nem kell megmásznom ezért az Everestet, csak a saját hegyeimet, amik alacsonyabbak. Talán…

Mindenkinek más az útja. Egy expedíció előtt, a reptéri búcsúzkodáskor történt, a bátyám mesélte nekem: a média már elszivárgott, ott maradt a családom. Akkoriban a bátyám búvár volt. Édesanyám kicsit elgondolkodott, s ezt mondta: Dávid olyan magasra megy, te olyan mélyre, csak itt középen… itt olyan nehéz… Korábban úgy fogalmaztál, hogy én óvatos mászó vagyok. Talán azért, mert sokat kaptam tőlük, hálás vagyok, és haza akarok jönni.

Bevallom neked, hogy temérdek rádiós és tévés interjút csináltam, könnyen vagyok empatikus emberekkel, helyzetekkel, tisztelni sem nehéz számomra az embereket, de a magashegyi hegymászók…. Hát nem, soha nem értettem őket. Téged… Most jöttem rá, hogy azért, mert egy kategóriába soroltam az extrém sporttal. De ez nem az! Ahogy lefestetted nekem, közelebb áll a művészethez. Mindazon túl, hogy elementáris fizikai jelenlétet, kondíciót követel. A létezés határán mozogtok, de okosan.

Fontos, hogy ne heroizáljuk a hegymászást. Én évről-évre tanulok: a hegyekről, magamról. Hős nem vagyok. Szeretnék jó ember lenni. A hegymászás kell ehhez.

Képzeljük el: sikerült megmászni a Csomolungmát. És utána mi jön?

Vannak még hegyek!

?!?!

Vannak még nyolcezresek, és itt a közelben a Magas-Tátra, amit nagyon szeretek. …És talán egyszer apa leszek, az felér egy újabb Csomolungmával. Kaland az élet.

balim