stress-pencil-cropped

Stressz mentes zóna, avagy út az ismeretlenbe

Az óvodák ontják a mini topmenedzsereket, a felnőttek meg bogyókkal, tanfolyamokkal próbálják helyreállítani a „rendszert” – valami nem stimmel. Utánajártam.


„Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek!” - Vekerdy Tamás

Neves pszichológusunk gyakran hangoztatja, hogy nemcsak túlterheljük, hanem túlféltjük a gyerekeinket. Vagy túlszeretjük, amikor a gyereknevelés arra irányul, hogy legyél az, akivé én tenni akarlak téged, és közben Én Mindenkitől megóvlak Téged. Kivéve Magamtól. De mi is a teendő? A jelenlétem ad neked biztonságot, te pedig legyél, aki VAGY. Én mutatom az irányt, persze határok között. Vagyis: értelmi, érzelmi egészséges életmódra nevelés. Elméletben már tudom, de célszerű megkérdezni a gyakorlatról is egy szakembert.

Pólus Enikő, mentálhigiénés szakember, a Me-Se-Kő (Mentálhigiénés fejlődést-fejlesztést Segítő Központ) szülőanyja.

Amikor arról beszélünk, hogy a gyerekeknek biztonságot nyújtó jelenléttel teljes gyermekkort biztosítsunk, akkor elgondolkodhatunk az első szocializációs intézmények mai működéséről. Bölcsőde, családi napközi, óvoda, iskola, egyetem illetve a kiegészítő szolgáltatásokat nyújtó egyesületek, központok, művelődési házak, magánvállalkozók. A gyermek elsődleges szociális biztonságát az édesanya-édesapa mellett élheti meg a kötődés időszakában. Ha ez nem adatik meg, akkor az intézményeknek nagyobb odafigyelése szükségeltetik. Sajnos a diszfunkcionálisan élő családok száma növekszik, társadalmi problémát jelent. Intézmények közösségei a családiasan kialakított „otthonkeltő” életérzetekkel tudják segíteni az elsődleges élményeket, de mindegyikben a legfontosabb, hogy „ki” várja őt az adott intézményben. A „ki” várja mögött pedig milyen hitelesség, személyiség, mentalitás és szakmai tudás van, illetve ezeket hogyan valósítja meg a mindennapokban.

Kevés gyerek, családi környezet, differenciált foglalkoztatás – egyre népszerűbbek a családi napközik, a kis létszámú óvodás csoportok. Ez nagyon derűsen hangzik. Mintha le akarnák lassítani az időt. 

Tapasztalataim alapján az elmúlt évek akcelerációja miatt már nem mindegy, hogy egy csoportban vagy osztályban hány gyerek van. Poroszabb rendszerekben mindegy volt, mert az egyén individuma nem valósult meg. Ebből sok konfliktus, agresszió, negatív diszkrimináció, elfojtás, egészségtelen mentalitás és problémás személyiség született. A pedagógusok nap mint nap találkoznak a munkájuk folyamán.. A kisebb létszámmal működő intézményeknek eljött az ideje. Ez sok jelenlegi problémát megoldana a tanulás és a magatartás területén. A pedagógusok mindennapos sikerélménye és presztizs helyzete javulna. A szülők nyugodtabban tudnák elengedni a gyermekeiket. A stressz, ami szükséges elemi részünk, normalizálódhatna, visszatérhetne eredeti medrébe, amire teremtve van. Sokféle stresszről beszélhetünk. De fontos kiemelni, hogy a családban történteken kívül a szocializációs intézmények is nagymértékben hozzájárulhatnak. Természetes, hogy egy magasabb érzelmi intelligenciával rendelkező gyermeknek vagy egy tanulási gondokkal szembesülő tanulónak más a stressz tűrő képessége. Egyedi és megismételhetetlenek vagyunk, így a stresszfaktoraink is mások. Nem az a cél, hogy ne legyen stressz, hanem az, hogy az egyén tudjon vele mit kezdeni, ne rekedjen benne és kialakuljon egy olyan stressz kezelő technikája, tűrő képessége, tolarenciája, ami a fejlődésében sokat segíthet.

Tehát a lényeg, hogy próbáljunk felelősséggel élni, figyelve saját fejlődésünkre, de kell, hogy egy kicsit – ahogy Vekerdy tanár úr is mondja – marháskodhassunk. Csak lazán, lépésről lépésre haladjunk.

Ha gyermeket vállalunk, akkor azt is vállalnunk kell, hogy sok befektetett idő, energia, türelem, kitartás és jelenlét eredménye lehet az, amitől felelős szülővé válok. De magunk önfejlesztése is meg kell, hogy valósuljon mellette, hiszen hiába nőttünk fel testileg, sok felnőttben a belső én még gyermek maradt a maga viselkedési struktúrájával és reakciójával. Nem várhatjuk el azt, hogy a gyerekek átvegyenek olyan felelősséget, ami még megterheli őket. A gyermeknek nem kell még a felnőtt életet élnie, hanem „gyerekesen” kell néha viselkedni.

Túl a 40-en, még mindig emlékszem arra a görcsre a gyomromban, amit már az „iskola” szó, aztán maga az intézmény kiváltott belőlem, pedig szorgalmas, jó tanuló voltam. De a félelem, hogy rossz jegyet kapok, hogy nem tudok megfelelni, napi szinten gyötört gyerekkoromban. Mivel tud segíteni egy szülő, óvónő az óvodás vagy kisiskolás gyerekének, hogy ne érezze azt, „mini felnőttet” gyártanak belőle, futószalagon a társaival?

A legfontosabb egy felnőtt életében, hogy foglalkozzon azzal, amit hordoz az élet batyujában. Ha valami görcs bennünk, azzal teendő lehet még. Amikor gyermekeinket neveljük, újra éljük a sajátélményeket, így lehetőség adatik, hogy oldódjanak a dolgok, és ne adjuk „továbbvitelre” a gyerekeknek. Azt gondolom, hogy túl sok a tananyag, ezáltal kevesebb lett a gyerekek tankönyvi tudása, mert nincs idő az elmélyülésre, szelektálásra. Szegény éjszakai álommunkák próbálják átvenni a segítő tevékenységet. Hm, vajon miért fáradtak és figyelemhiányosak valójában a gyerekek? Most nevelkedő gyerekek bizonyos értelemben sokkal intelligensebbek, hiszen tágabbak a világ megismerésére a lehetőségeik. Azonban elmaradnak a taktilis, szenzoros, mindennapi érzékleti tapasztalatra épülő tanulások. Amikor csak az itt és most válik fontossá, ami a jó megfigyelés és tanulás alapja. Ami érzelmileg is megmozgatja őket segítve a mélyebb bevésési tevékenységet. 

Azt olvastam, hogy a stresszkezelésünk, a szorongásainkra adott reakcióink nagyban függnek a személyiségünktől is. A mondjuk így, érzékenyebb típusok, néhány epegörccsel, migrénnel, könnyű drogokkal túlélik a gimis éveket, aztán felvételt nyernek egy felsőoktatási intézménybe. És akkor szembekerülnek azzal a jelenséggel, amit néhány éve már nem pusztán érzünk, nem csak félünk a változástól, (szak) szavakba is öntünk: kapunyitási pánik. Dönteni, felelősséggel! Azt gondolom, hogy ez a probléma évtizedekkel ezelőtt is adott volt, de most mintha kicsit ezt is feltupíroznánk, vagy csak felcímkézzük. A segítő foglalkozású emberek hogyan tudnak segíteni az átvezetésben, amikor új korszak köszönt be egy gyerek vagy fiatalember életében, és még az előtte álló jó dolgoktól, eseményektől is fél? 

Ha fél valaki, akkor annak érdemes megtalálni a valós gyökerét. De vannak segítő szakmák, amik nem gyökeret keresni hivatottak, hanem kísérni az egyént az útján és megoldási stratégiákat találni. A mentálhigiéné az „itt és most” pillanatából indul ki. Mindegyik segítő szakma egy kissé más aspektusból tekint rá a kliensre. Az átvezetések krízisekkel járhatnak, egyénfüggő. A krízis mélyre viheti a személyt, viszont benne születhet egy fejlődés és változás. Nem mindegy, hogy egy ilyen időszak mennyi ideig tart és milyen minőségben zajlik. Intézményekben beszoktatási „szertartásnak” kell lennie. Elvállásnál hasznos „a ballagás”. De ha egy ajtó mögöttünk bezáródik, akkor megnyílik egy újabb. Eldönthetjük, hogy álldogálva vágyakozunk a bezárt ajtóra, vagy lendületet véve átlépünk az új ajtó küszöbén, hogy a krízisből kijőve lehetőséget adjunk az új életeseményeknek.

Sokan írtak már arról, a megmondó-emberek pedig nap mint nap megmondják, hogy szomorú, szorongó nép a magyar, de mégsem hiszem, hogy ezt az általánosítást el kell fogadnunk. 

Azt gondolom, hogy mindenkinek saját megoldási módszereket kell kidolgozni az élete folyamán. Ha egy mesehős elakad az útján, akkor valaki segít általában. Ha elfogadja vagy ő kéri a segítséget, akkor képes tovább haladni az útján. Ha találkozik a farkassal, akkor szembeszáll vagy visszafordul. Ha nem rendelkezünk megfelelő önismerettel, élettapasztalattal, akkor nincsenek megoldási stratégiák, így minden stresszesebbnek tűnhet. Stresszes helyzetben az egyik ember relaxál, a másik pedig fut. Mindegyik módszer jó lehet, de a legfontosabb, hogy mi működik az egyénnél. A megmondó embereknek szavai mögött érezni lehet a hitelességét, vagy hitelteletlenséget. Ha egy krízisből nem tud felállni vagy segítséggel kijönni a szakember, akkor ne adjon jó tanácsot ilyen területen. 

A legtöbb esetben a jövő az, ami stresszel bennünket, hiszen még nem jártunk azon az úton, és szerintem attól csak nő a stressz, hogy úgy érezzük, nem tudunk erre érzelmileg felkészülni. Akkor sem, ha pozitív élményeket ígér, hiszen ismeretlen. 

Amint az ismeretlen talajára lépek, új tapasztalatokkal és ismeretekkel bővülhetek, amit integrálva beépíthetek a személyiségem fejlődésébe. Az ismeretlen, stresszel járhat, de minden stresszhelyzetben kialakíthatok stresszmentes zónát magamnak. Egyik kliensem mesélte a nagymamájáról, hogy amikor fogságban gyerekeskedett, akkor elvitték és halálra ítélték a testvérét és az anyukáját, mert az ekcémás kiszáradt bőr miatt vakaróztak. Soha nem látta őket soha többet. Amikor nagyon hiányoztak neki, akkor talált a fogság helyén egy pici lyukat, amibe mindig az anyukája bújtatta és énekelt neki. Az ő stressz mentes zónája ez volt abba az időszakban, hiszen egyedül ott tudott megnyugodni, amíg a rémálomnak vége nem lett. A zóna segítette őt abba, hogy túlélje és gyönyörű gyerekei, unokái lettek. Ha neki sikerült, akkor nekünk is fog. 

balim