a-tiszteletes-szenczy-sandor

  A tiszteletes

   Szenczy Sándorral beszélget Ferenczi Andrea  (77-78. oldal)


Az életedben adódott már olyan helyzet, amikor azt a kérdést, hogy miért engedi meg Isten, te kényszerültél feltenni?

    Groznijban volt ilyen. Nagyon érdekes volt azonban, hogy nem Istent vádoltam, hanem azt a kérdést tettem fel, hogy miért ilyen gonosz az ember. Az én kérdéseim mindig ezek voltak, hogy miért engedi meg Isten, hogy ilyen gonosz legyen az ember. És lehet még ennél is gonoszabb? Lehet még ennél is rosszabb a helyzet? Igen, lehet még rosszabb, még rosszabb és még rosszabb. De kevésbé komolyra fordítva a szót, hadd mondjak egy példázatot! A hívő zsidóság képviselői közül a lágerben élő rabbik egy hivatalos, rabbinikus bíróságot hoztak létre, hogy elítéljék az örökkévaló Istent, amiért megengedi ezt a poklot. Elkezdődött reggel a tárgyalás, és sorolták napestig, hogy milyen szenvedéseken mente keresztül, s ezt te, örökkévaló Isten, hogy engedheted meg – szóltak a vádak. Majd este, amikor feljött a három csillag, a bíróság résztvevői közül az egyik rabbi felkiáltott: átmenetileg be kell szüntetnünk a tárgyalást, mert itt van az esti ima ideje. Hát így vagyok én is ezzel néha.

Az élet értele a mindennapokban válik igazzá vagy nem igazzá. Te mitől érzed értelmesnek egy napodat?

     Sosem nézem azt, hogy volt-e értelme. A napok történései sodornak magukkal. Egyértelműen érzem, hogy van egy feszített tempója az életemnek, és külön nem meditálok azon, hogy volt-e értelme az aznapnak vagy sem. Valamiféle vad rohanásban élek szüntelenül üldözöm a szétfolyó időt. Keresztül-kasul száguldozom a kontinenseken, miközben vége sincs beszélgetéseket folytatok emberekkel. A vándorlás, a száguldás, a „ma itt, holnap ott” állandó bizonytalansága adja az életem látszólag laza, epizódokra széthulló szerkezetét. Számomra az út – hiszen úton vagyok önmagamban, a másikban, a világban -, az állandó úton levés a hitben élt élet jelképe, szimbóluma. Úton vagyok hazafelé.